Sport

Nem vagyok sport lady, soha nem rajongtam az intenzív mozgásért. Talán amíg csapatsportokat játszottam, jobban kedveltem, de nagyon ügyetlen voltam.  A kézikapuba néha akkor sem találtam be, ha nem volt benne kapus. Inkább az olvasás, az volt az én asztalom.

Mostanra viszont kötelező kínlódás lett. Látom én, hogy kell, mert enni is szeretek, a kilók meg nem hagynak békén.  Nemrég át kellett esnem egy porckorongsérv műtéten, utána az orvos egyenesen kötelezővé tette az úszást. Azóta tart a rehabilitáció.  A gyógytornász borzasztó gyakorlatokkal kínoz, amit néha elképzelni sem tudok. (Utána egy kis csokival jutalmazzuk magunkat, csak a teljesség kedvéért.) Persze igaza van, és én is érzem a változást.  Nem csak mozogni könnyebb, de valahogy a testem is kezd feszesebb lenni. Csak ne lenne olyan unalmas. Meg néha fájdalmas.

Újrakezdtem az úszást is, erre büszke vagyok. Kiküzdöm magam a szabadtéri medencébe, háton leúszok kb. 1000 métert, aztán összeszedem minden lelkierőmet és berohanok a szaunába. Ez a kb. 50 méter az egész ügyletben a legdurvább.  A mai napig nem értem, mit élveznek ezen a komoly úszók. Jó, mondjuk bámulni a hóesést kicsit csökkentette a hosszok unalomértékét.

A mozgás csúcsa a heti Szigetkör vagy a küzdelem a fitneszteremben. Persze futásról szó sem lehet, mégiscsak két darab porckorong hiányzik a rendszerből. Max. a gyors gyaloglás a botokkal, vagy némi biciklizés. Ma kipróbáltam a taposógépet, és még hazajönni is képes voltam.  A három edzésből ez a legszórakoztatóbb, mert zenét vagy rádiót tudok hallgatni és még embereket is látok. A másik két esetben valamelyik hiányzik. Vagy zene nincs, vagy emberek. Már csak azt kéne kitalálni, hogyan lehet olvasni gyaloglás közben.